Leírás
„Az ember nem tudja, hogyan éljen, ha nem tudja, ki ő. Agere sequitur esse – tartja a régi skolasztikus aforizma: „A cselekvés követi a létet”. Az elsődleges kérdés tehát: ki a kármelita, mi az, ami tipikusan kármelita, mi a lényege a Kármel lelkiségének? III. Leó pápa (1810–1903) a Rend Legfőbb Elöljárójához intézett levelében így írta le a Kármel lelkiségét: Terjeszd és segítsd a Kármelben az imádság szellemét, ehhez három dolog szükséges: a hallgatás, az elvonultság és az önmegtagadás; ha ezek hiányoznak, nincs ima, ima nélkül pedig nincs Kármel. Szép meghatározása ez a Kármelnek. Megegyezik azzal, amelyet mindig Regulánk (1208 körül) központi előírásának tartottak: „Mindenki maradjon a maga cellájában vagy annak közelében, az Úr törvényén elmélkedve éjjel és nappal, és imádságokban virrasztva, hacsak nincs elfoglalva más, indokolt teendőkkel”. Mégis, az utóbbi években kétségeim kezdtek támadni. Vajon ez a meghatározás nem érvényes-e valamennyi szemlélődő rendre? Vajon a trappista vagy a karthauzi élet szíve nem szintén az ima? Vajon a szemlélődő élet lényege elsősorban nem az imának szenteltséget jelenti? Az, ami tipikusan kármelita, véleményem szerint nem fejeződik ki XIII. Leó szövegében.” Stinissen atya könyve a Kármel sok évszázados, és a szerző több évtizedes szerzetesi tapasztalatát foglalja új keretbe, s ad az alapvető kérdésekre megfontolt, bölcs válaszokat. „A könyvet semmi esetre sem kell egyvégtében elolvasni. Egyszerűen jó tanácsok gyűjteményéről van szó, ezekből mindenki saját igénye, kedve szerint meríthet, különösen figyelve az eredeti Regulánk összefoglalásában ajánlott józan megkülönböztetés (discretio spirituum) követelményére, hiszen lelkiségünknek ez az egyik legalapvetőbb vonása.”
