Leírás
Ismerem azt az érzést, amikor egy-egy olvasmány revelációként hat az emberre. Olykor valamely aforizma vagy sokszor olvasott szentírási szakasz váratlanul magával ragad és betölti a napomat. Az Isten végtelenségéből a fürkésző elme ezek segítségével bár ihletetten merít, de ezt a saját személiségéből fakadókérdésekkel, csekély űrtartalmú edénnyel teszi. Szent Bonaventúra mondta, hogy az ember sohasem beszélhet teljesen helyesen Istenről, hiszen sz Isten valósága messze fölülmúlja az ember létét és valóságismeretét. Ám pont ez tartja fenn a kíváncsiságot és azt, hogy az ember személyisége a saját történelmiségében formálódjon. Weissmahr Béla írja, hogy az ember Isten létét a természetes ész fényénél felismeri, de Isten mivolta csak Jézusban és Jézus által tárulkozik fel. Az ember önmagába zárt lény mindaddig, amíg Jézust be nem fogadja az életébe. Ekkor ugyanis már nem mi közelítünk egyedül Isten végtelen gazdagságához (jóságához, szépségéhez és igazságához), hanem Jézussal együtt haladunk, akivel az emberi remény és ráció új dimenziója nyílik meg, s vele maga az Isten lép be az életünkbe.
Gyakran emlegetjük a kereszténység és általában a vallások közötti különbséget. A vallások tisztességes emberi igyekezettel épített utat mutatnak Isten felé. A kereszténység azt ismeri fel, hogy az utat maga Isten építette meg, eljött hozzánk, és nekünk fogadnunk kell Őt. Korunk arról vall, hogy a magunk építette út – bár lenyűgöző szellemi teljesítménynek tűnik – rendre zsákutcává váli. Isten önmagát ajándékozza nekünk, s Őt mint ajándékot, fogadnunk kell.
